"Mindenki maga irányítja sorsát; mi magunknak kell megteremtenünk boldogságunk okait. Csak mi tartozunk ezért felelősséggel, senki más.”

(XIV. Dalai Láma)


Honlap Történetek A teáscsésze

A teáscsésze

Email Nyomtat PDF
Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
- Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.


Az eladó a kezébe adta és a csésze legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?


Tudod, nem voltam mindig teáscsésze.

Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek.

Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:


- Hagyj békén! - de Ő csak mosolygott, és így szólt:


- Még nem.


Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.


- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:


- Még nem.

Aztán betett a kemencébe.

Sosem éreztem olyan forróságot!

Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam.

Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:


- Még nem.


Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.


- Most már jobb. - gondoltam.


Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.


- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:


- Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.


Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok.

Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam.

Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:


- Még nem vehetlek ki.


Tudtam, nincs többé remény. Végem van.

Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó.

A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:


- Nézd meg magad!


Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:


- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én, ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!

- Szeretném, ha emlékeznél arra - mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz.

 

Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz.

 

Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz.

 

Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed.

 

És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.

Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.

 

Ez az élet. Az én életem és a Tied... Mindannyiunké.

Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva:


- Engedj ki!


Néhányan épp színesedünk és ez kellemetlen, majd megőrjít.
 

Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk.

Csak azt kérdezzük:
- Mi történik velem? Minden olyan zavaros, -

A Mester csak néz és azt mondja:


- Még nem vagy kész, még nem.


De mi látjuk Őt, és bízunk Benne.
 

Bejelentkezés